Dunaparti kavics parti

Történt nem is olyan rég (még én sem vagyok túl régi), hogy elautóztunk a közeli Vácra, annak is a Duna parti sétányához. Unokatesóim társaságában megsétáltattuk a szülőket. Megnéztünk egy nagy hajót, ami autókat szállított ide-oda a nagy vízen keresztül és játszótereztünk egy kicsit. A játszótéren elvesztettem egy kicsit az egyensúlyom és az ezt követő esést a felső ajkammal tompítottam. Remélem a hintalónak is annyira fájt ez a találkozás, mint nekem.

A Duna parton bőszen nekiláttunk a kavicsok vízbe hajigálásának. Mivel mostanság erősen télbe hajlik az idő, - globális felmelegedés ide vagy oda, - elég rendesen be voltam öltöztetve. A rám aggatott ruháktól viszonylag nehezen tudtam mozogni, de ez sem tántorított el a sóderdobálás nemes tevékenységétől. Közvetlenül a víz mellől potyogtattam be a cuccot, amikor egy nagyra sikerült lendítés hatására Sirilla György nyomdokaiba léptem. Klasszikus pofára esésemet a víz csillapította, majd a meder sóderágya állította meg. Kezek a törzs mellé szorítva, orral és állal átadva a földnek a lendületet, ahogy az elő van írva. Apa, miközben kiráncigált a vízből azt kérdezte, hogy megszomjaztam ilyen hirtelen? – Nem vazze, így szoktam horgászni.
Miután megtörölgettek és eltávolították a vizes göncöket, folytattuk tovább a kavicsdobálást és meglátogattuk a közeli játszóteret. Anya sapkáját kaptam kölcsön, ami csak úgy állt meg a fejemen, ha alágyűrték a fülemet. Igazán hülyén tudok kinézni radarozásra állított fülekkel.
Este jött a télapó. Király volt ez a nap.